Képen, képben, sokféleképpen

Nagy Bernadett | 2022-06-06 15:42:10 | Általános | hozzászólások (0 db)

Egyedül állok a tágas, ünnepélyes csendbe öltözött teremben. Padlóig leomló függönyök takarják el a leskelődő, zajos, hétköznapi szürkeséget, fátylaként a hófehér falnak, ami, mint nászára készülő menyasszony, várja még díszeit. Kiállítás készül, csoda van születőben. Közel százhúsz ablakot nyitnak ma erre a világra, hogy egy rövid időre egyetlen színes mozaikká forrjon össze az idő és a tér sok kis apró szelete.
Képek. Papírra dermedt pillanatok, sorsok, életek, hangulatok, tájak, érzelmek, mozdulatok. De csak míg nem fúrja át magát rajtuk a képzelet, hogy belépjen, hogy körbenézzen mi van a kereteken túl, hogy felébressze, hogy tovább élje a történetet, vagy meghallja a mesét, amiben együtt szalonnázhat a kormos képű szénégetővel, vagy láblógatva bámulhatja a víz fodrozódását a patakparton, és ahol haragoskék viharfelhőkből szőtt paplan alatt heverészhet a nárciszmező csillagvirágai közt. És vajon mi lett a porban játszó kislányból, aki olyan büszkén pózol a kerekét vesztett kis biciklijén?

Képek. Valamikor, valakiknek fontos emlékei, számukra fontos emberek fontos pillanatairól. Szigorú keretekben feszítő büszke alakok, tartották szemmel régvolt szobák falairól szemlélődve az utódok mindennapjait. S ezek a fotók, mint elmúlt évtizedek és évszázadok elfelejtett túlélői, ma poros dobozok mélyén lapulnak, háborítatlan padlások időtlenségében. A díszes rámákban tökéletesen beállított, életszerűtlen életképekbe zárt életutak megörökített percei, az albumokban megsárgult színes nyarak, nevető szemű fiatalok és a sokat látott öregek, köztük egyenruhás férfiak idézik a nehezebb időket. Ismeretlen ősök, kiknek akaratlanul hordozzuk sorsát, mozdulatait, tehetségét, vonásait, fájdalmát, akik bennünk élnek tovább, mégsem tudunk róluk szinte semmit. A köztes generációkkal együtt halt az emlékezet.

Képek. Milliószor millió megörökített és aztán szétszórt moccanása a hétköznapoknak, az ünnepeknek, a lényeges és lényegtelen eseményeknek. Már nincs korlát, nincs tabu, és eltűntek a szigorú keretek. A cél ma sokszor nem is a megörökítés, csak az elkapás. Elkaphat bárki, bármit, bárhol, bármikor, hogy ugyanolyan gyorsan el is eressze, mert jönnek az újabbak, a szebbek, az érdekesebbek, amit vétek volna kihagyni és nem elejteni. Játékból, tét nélkül, legtöbbször céltalanul.

Képek. Ezek is. Félelmetesek, nyugtalanítóak. A világ minden borzalmát, mocskát és fájdalmát hozzák házhoz, a média, mint büszke vadász teríti egyenesen a vacsoraasztalodra vértől csöpögő zsákmányát, nap mint nap. Ha nem talál eleget, hát tesz róla, hogy legyen. Tereli, manipulálja, gyűri, csavarja, hogy jobban üssön, hogy mélyebbre marjon. Pedig talán már meg sem rezdülsz, a háború, baleset, tragédia, gyűlölet, katasztrófa, úgy jár a rántottád mellé, mint a kenyér vagy a szalvéta, és átitatja lassan ölő mérgével a lelkedet, bőröd alá szivárog a félelem és a harag. Vagy felveszed a kesztyűt. Burkot vonsz magad köré, pajzsként tartod szemed előtt a legszebb belső vásznadat, amire a képzeleted festi képeit, és nem engeded, hogy az erőszakfolyam hasson, leterítsen, hogy elvadítson.

Képek. Másmilyenek. Különlegesek. Ott hordozod őket magadban, és bennük hordozod az egész megismert világod. Emlékeid. Színesek, szürkék, gyűröttek, kopottak, vagy ragyognak fényesen. Szomorúak, édesek, halványak, vagy élesek, de élnek. Élnek, és hatnak. Gyűjtöd őket, amióta csak a világon vagy, s talán még azelőttről is hoztál magaddal, lelked legbelső eldugott zsebeiben átcsempészve, kijátszva a nagy rendezőt. Senki nem láthatja őket rajtad kívül, és mégis százféle módon láttathatod őket. A részeiddé váltak, s ha akarod, ha nem, ott vannak a szavaidban, a tetteidben, a szokásaidban, az érzelmeidben, a gondolataidban, a mozdulataidban. Hogy ezek által alkothasson rólad a nagyvilág véleményt…

…és képet.

 

 

 

A * jelölt mezők kitöltése kötelező!