Gondolkodtál már azon, mit jelent neked a szabadság? Azt csinálok amit akarok? Bármit megtehetek, megvehetek, megehetek? Nem kell méltatlan kompromisszumokat kötnöm? Senki nem mondja meg mit csináljak, mit csinálhatok? Korlátlan mennyiségű időm, pénzem, lehetőségem van?
Én attól válok szabaddá, ha magam jelölhetem ki a határaimat. Térben, időben, kapcsolatokban, munkában, és az élet minden területén. Ha én rendelkezem az időm, a pénzem, a figyelmem, a lehetőségeim, a gondolataim, a szívem, a lelkem felett. Ha nem hat rám az, ami nem szeretném, ha hatna. Nekem kell tudni, és eldönteni meddig megyek el, mit és kit engedek be az életembe, mivel foglalkozom, milyen kompromisszumokra vagyok kész, miért vagyok hajlandó küzdeni, és mit engedek el. Ami a lényeg, az én kezemben legyen a döntés, ne a mások által megszabott elvárások írják elő.
A szabadság jó dolog? Jó ám! - vágnánk rá mindannyian egyszerre, pedig ijesztő is lehet. Talán éppen ezért választják annyian a passzív utazó szerepét a saját életükön át, mert a kormányt fogva már csak rajtunk áll merre kanyarodunk, milyen gyorsan haladunk, okozunk-e balesetet, és beérünk-e a célba, ha van egyáltalán, és nem csak úgy száguldunk bele a világba, mindegy is merre alapon. Szóval igen, a szabadság jó dolog, ugyanakkor felelősséggel is jár, és nem lehet egyenlő a féktelenséggel, a gátlástalansággal, az egoizmussal, miszerint nekem mindent és bármit is lehet.
Talán elsőre ellentmondásnak tűnik, de a szabadsághoz hozzátartoznak az egyértelmű határok, mit engedek meg a világnak, és mit engedek meg magamnak a világgal szemben. Szabad ember nem korlátozza más szabadságát. Szóval kellenek ezek a határok, de semmiképpen nem betonba öntve, mert rugalmasság, a változás, a fejlődés képessége nélkül, ha belemerevedünk helyzetekbe és elképzelésekbe, ott előbb-utóbb valami törik. Esetleg ránk döntik a falat, vagy csak kényelmetlenné válik a saját dobozunk. Dobozba zártan élni pedig mégsem valami felszabadító érzés.
