kontraszt

Nagy Bernadett | 2021-07-03 17:52:55 | Általános | hozzászólások (0 db)

Ülök a sötét műhelyemben, az utcai világítás narancsos fényét sokszáz lámpácskává szabdalják a tetőablakon lecsorgó vízcseppek. Végre esik! Szinte hallom a palánták sóhaját. Szomjas a föld, rég vártuk. A ház már csendes. Csak a halk kopogás az ablakon, ahogy a finom permet cirógatja a háztetőt. Mindjárt vége a napnak, de én még ihletre várok. Szeretném letenni végre ezt a nyomasztó érzést, ami ideköltözött a nyakamba néhány napja és nem hagyja, hogy bármit is jól csináljak. Hiába kapálózom, nem ereszt. De még az eső is csak ímmel-ámmal tetteti a munkát, akár én, pedig most lenne itt az ideje, hogy szakadjon, hogy végre elengedje ezt a szipogását az ég, bőgjön, zokogjon, hogy patakokban hömpölyögjön a könnye, amibe jő volna beleállni, és hagyni, míg kimossa belőlem is a világ bénító feszültségét és bizonytalanságát. De csak lassan leguruló cseppek az ablakon. A ma már nem jó semmire. Ideje aludni menni…

   Szeretem, ahogy a kavicsok ropognak a talpam alatt, ritmust adva a madárkórus csivitelő dala alá. Borzas ráérősen baktat előttem, valamiért mindig a lábam előtt jó neki menni. A nagymester miután elunta a szürkét, zöld festékeivel előbb finom óvatossággal, napról napra pöttyözte át, apró leveleket és hosszú fűszálakat pingálva az egyhangú kopaszságra, majd a nyár közeledtével ráborította megszámlálhatatlan zöldjét a tájra, vakító kékre festette a fakó eget, és sárga, fehér, lila, kék, rózsaszín, piros, mosolygós szirmokkal rajzolta tele az egész művét. A korábban tarra vágott és később ledarált erdőrész helyén is előbukkantak a kócos, szófogadatlan fűcsomók, fityiszt mutatnak a megkopasztóknak az apró virágok. A meztelenséghez nem szokott föld szégyenlősen húzná magára újra, elrabolt ruháját… Jó itt lenni. Jó hallgatni a madárfüttyös, zümmögős csendet. Jó messziről visszapillantani a távolodó falu apró, játék méretűvé zsugorodó házaira, a bennük ragadt egyre kisebbnek tűnő problémákra. Ha felmásznánk egészen a dombtetőre, onnan talán már nem is látszanának. Magasról, messziről nézve eltűnnek, nevetségessé válnak a félelmek és a hibák. Egy kicsit meredek az út odáig. De azért megpróbáljuk. Ugye kiskutyám?

  

A * jelölt mezők kitöltése kötelező!