Tiszta lappal

Nagy Bernadett | 2021-06-27 22:15:59 | Általános | hozzászólások (0 db)

Tiszta lappal… mondjuk… mintha kitéphetnénk abból a képzeletbeli füzetből az elmúlt évek félresikerült terveit, firkáit, félbemaradt mondanivalóját, elrontott rajzait, ígéreteit, türelmetlen mondatait, s velük minden mást, ami nem tetszik, amit magunk mögött hagynánk, amit elfelejtenénk…

De sajnos ez az egy füzetünk van. Lapozhatunk, lesimíthatjuk a papírt, rendet tehetünk az asztalon, kifaraghatjuk a ceruzánkat, de ugyanazt a történetet fogjuk tovább folytatni, ugyanabban a füzetben, ami gyűrődik, kopik, szakad is közben, amit egykor valaki mások kezdtek el helyettünk írni, míg magunk nem voltunk erre képesek, nekünk. Vélhetőleg az akkori legjobb tudásuk szerint.

Nem mindig vagyunk elégedettek a történet elejével. Nem mindig tetszik a saját sztorink első néhány fejezete. Nem mindig értjük miért úgy írták, miért olyan betűkkel, nem mindig értjük a kiemeléseket, az aláhúzásokat, a nagybetűket és a felkiáltójeleket. És soha nem fogjuk megtudni mi mindent húztak át, radíroztak ki, és mennyi mindent meg sem említettek benne. Aztán egyszer csak ott van az ember kezében az a ceruza. Az első sajátja. Olyan amilyen. Amilyen volt éppen, amilyet kapott, amit megörökölt. Nincs másik. Akkor még nincs. De el kell kezdeni írni vele a saját fejezeteinket. Azzal, amit kaptunk. Nem kezdhetjük elölről, de kanyaríthatjuk kedvünk szerint a mesét, ha nem ragadunk bele az előzményekbe, ha bátran eleresztjük a fantáziánkat, ha nem félünk kipróbálni új szófordulatokat, ha merjük bővíteni a szókincset, ha nem sajnáljuk a radírt és a lapokat, ha gyakoroljuk a szépírást, ha elhisszük, mi magunk ismerjük és tudjuk legjobban megfogalmazni ezt a történetet és tudomásul vesszük, a folytatás már kizárólag csak rajtunk múlik.  

Sokadszor veszem kezembe a saját ceruzámat. Meg sem számolom hányat koptattam vagy törtem már el az elmúlt 47 évben. Néha ennek is kibicsaklik a hegye, van, hogy elgurul, és ha nem figyelek eléggé, mások írnak bele a füzetembe, össze is firkálják olykor, vagy ha nem találom a saját ceruzám, olyannal írok, ami csúnyán fog, maszatol, vagy éppen karcolja a papírt. A másé nem is ír úgy, igazul…

Év elején, vagy fontosabb pillanataimban egy szép újjal a kezemben, gyakran hiszem, hogy bár nem egészen tiszta lapon kezdve, de végre egy igazán új fejezetet írhatok. Egy másikat. Szebbet, vidámabbat. Egy jobban tetszőt. Egy olyat, amiben peregnek az események, egymást érik a szerencsés fordulatok, amiben a főhős megtalálja a boldogulást és a boldogságot. Ha pedig elég ügyes leszek, talán kezembe vehetem végre a színes ceruzáimat is, mielőtt még elfogy a papír, elérkezem az utolsó oldalra, és nem marad más hátra, mint kitenni az utolsó pontot az utolsó mondat végére.

Na de ott azért talán még nem tartunk. Valahol a füzet közepe táján? Optimistán, nagyjából úgy saccolom. S ha ki nem tépi erőszakkal a kezemből valami váratlan fordulat, még maradt idő kikerekíteni benne az életem sztoriját. Ha tündérmese már nem is lesz belőle, a thrillert meg kerülném, kalandregény még lehet, aminek a végére a főhős, miután megküzdött minden akadállyal, elnyerte jutalmát, fáradtan, kicsit porosan és lihegve, de  élményekkel gazdagon éri el a célját. És akkor majd az író nyugodt lélekkel, elégedett mosollyal az arcán csukhatja be végül azt a teleírt, színes rajzokkal tarkított, gyűrött, de remélhetőleg már elég vastag füzetet.

A * jelölt mezők kitöltése kötelező!