Hívjon
+36-30/867 4752

Hohó! Hahó!...

Nagy Bernadett | 2021-01-24 21:14:55 | Általános | hozzászólások (0 db)

Legyen hó! Vagy ne legyen? Kényelmetlen, csúszik, meg veszélyes? Pár napra kaptunk egy kicsit. Hosszú ideje először. Szelíd, csendes hóesést, néhány centi szolid fátylat a világra. Kinek öröm, kinek átok. Én szerettem.

Nyikorog a talpam alatt. Minden lépésem egy nyekkenés. Mókás, és mégis megnyugtató zene a sok puha kis ejtőernyős látványa mellé. Röptükben táncolnak, míg én húzom, akarom mondani lépem a talp alá valót, és ha nem vigyázok megtáncoltatnak engem is. Különleges élmény az érintetlen úton elsőként összekócolni a takaros rendjüket, otthagyni köztük a nyomát minden mozdulatomnak. Hűen őrzik és már visszafelé tartva mutatják, ahogy kacskaringós vonalban kerülgettem a tüskés bokrot és a kutyát, aki most hófehér pofával vigyorog rám. Megmutatják, hol álltunk meg bámészkodni vagy magunkba szívni a friss levegőt és a látványt, hol óvatoskodtunk tyúklépésben a meredekebb lejtőn. És közben csend. Háborítatlan, megnyugtató, igazi csend kívül és belül. Hallom ahogy a kabátomon landolnak. A kalandvágyó pihék kutyabundán, vagy nadrágszárra kapaszkodva utaznak tovább. Jönnek velünk egy darabon, a makacsabbjait úgy kell letessékelni majd a küszöbön.

Egy nap telt el. Az új reggel ismét az ismerős erdőszélen talál. Az ismerős erdőszélen járva pedig én lelek valami egészen régen elveszített élményre. Elmaradt, kicsit el is feledett élményre, valahonnan abból az időből, ahol a gyermekkor véget ért. Ott ragadt benne. Most mégis utánam füttyent, ahogy nézem a nyomokat. Az út minden kis centiméterét betöltik. Felnőttek, gyerekek, kutyák és szánok nyomai, egymás hegyén-hátán, megörökítve, az ezen a helyen oly szokatlanul sok, vidám ficánkolást. A szőlőhegyre járók, vagy néha egy kutyasétáltató töri meg a bozótot átszelő út csendjét, de az öreg domb rég elszokott már az efféle mulatságoktól. Ahogy lépegetek előre, szinte látom magam előtt a nagy bakancsnyomot hagyó apuka hátát, mögötte a szánon kapaszkodó gyerekeivel, Buksit, a hógolyózó gyerekek között rohangálva, a sivalkodó csapatot csúszni le a dombon, a kacagó kárörvendőket, akikkel együtt nevet a feldőlt szánkó mellett kiterült károsult.

Felnézve messzebbre látok. Talán harminc évnél is messzebbre, de lehet, megvan az már majdnem negyven is. A hosszú, meredek szánkópályát látom, rajta a falu apraja és nagyobbja csúszik minden lehetséges arra alkalmas és alkalmatlan eszközzel. Lyukas lavór, szalmával tömött műanyag zsák, kicsi, vagy több személyes szánkó, mindegy volt. Sokan voltunk. Sokat nevettünk. Előfordultak balesetek, de senki nem sírt sokáig. Az pedig fel sem merült, hogy ne pattanna vissza a sebesült egy újabb körre. Ha már hűvösödött, bőrig ázva, hulla fáradtan szállingóztunk haza.

Szép volt, és természetes. Hozzátartozott a világunk rendjéhez a hóesés, a maga gyönyörűséges, boldogságos élményeivel, és hozzátartozott a hideg, a latyak, a szél is a maga kellemetlenségeivel. Persze az utóbbiakat nem hiányoljuk annyira. Mégis fura érzés a tavaszias-őszies időjárásban élni a téli mindennapokat. Fura, hogy karácsonyig egyetlen hópihét sem látunk, mégis tele az ünnep havas dalokkal, versekkel, hangulattal. Fura a decemberi pipitér és a becsapott fák rügyeinek látványa. És fura, hogy felnőhetnek a gyerekeink úgy, hogy a szánkózást csak hírből, vagy a régi mesékből ismerik. Kicsit szomorú. De most itt volt, kicsit örülhettünk, amíg örülhettünk neki. Lehet, csak búcsúzni jött ettől a mi összekuszálódott éghajlatunktól. Mondja, vagy csak képzelem, visszahúzódik inkább a hegyekbe. Vagy vissza a negyven pluszosok emlékezetébe, ahol megmaradhat ilyen szépnek és vidámnak örökké.

A * jelölt mezők kitöltése kötelező!