Hívjon
+36-30/867 4752

"ötegészháromtized"

Nagy Bernadett | 2020-06-01 18:34:20 | Általános | hozzászólások (0 db)

 

Mindjárt kezdődik… mindjárt vége… mindjárt a szülinapja… mindjárt a szülinapom… tavaly ilyenkor készültem a vásárra… idén most készülnék… elmarad… gyereknap… mindjárt tanévzáró… elmarad… ez is… és elmaradtam… lemaradtam én is. Már megint…

Nyár van. Igen, megint. De hisz még épp hogy elkezdődött az év… Micsoda közhely! Ezzel nem indíthatok. De csupa ilyen jut eszembe… Unalmas sablon mondatok ugranának elém, semmilyen, semmiről sem szóló, semmi kis szövegek. Nem is írok már, hetek óta alig. Sem itt, sem máshol. Észreveszik? Hiányzik? Vagy csak nekem? Nem tudom.

Az ébresztő hatkor jelez. Diszkréten zizeg, de nem is kell ennél több. Minek is a hangos trombitaszó! Megy ez így is. Menni fog ma is ugye? Minél kevesebbet agyalok rajta, annál könnyebben. Pedig most sem feküdtem le korán. Na, majd szép lassan beáll a biosz órám. Még tanulja az új rendet. Fejre állították, de mintha nem bánná. Egész könnyű volt. Bár ilyen könnyű lenne az írás is! De hiszen az volt! Mi a franc történt?

Húsz perc. Ennyi kell. Kilépni az álomból. Egyik lábam itt, a másik már a kapuban áll. A kutya be van sózva. Valahogy bejön neki ez az időpont. A pulóver fázósan húzza a mellényt is maga után. Friss, de szélcsendes idő. Pont jó lesz. Indulhatunk.

Talán majd közben kigondolom. Mert ha a fene fenét eszik is, ma írni fogok. És eztán minden nap. Valamit. De sokszor gondoltam már ezt! De sokszor gondoltam már másról is, hogy majd holnaptól így vagy úgy… NEM! A múlt már messze, a jövő még nem létezik. Most fogom kitalálni hogyan és mivel folytatom. Mert folytatom. Vagy újra kezdem? Nem. Azt nem lehet. Leradírozni az utat, ami elhozott idáig? Még ha felejteném is egyik - másik részletét. Hozzám nőtt, belém ivódott, és a részévé váltam én is. De egy elég bátor kanyar elvihet szebb vidékre.

Ütemes lépések egymás után. A ritmust csak a kutyaszimatolás töri meg néha, és egy-egy megbámulandó macska. Az utca még csendes, forgalom alig. Miénk a tér és a látvány. Szétszórt felhőpamacsokat hagyott itt az éjszaka csendes esője. Mögülük csuda élénk világoskék bújik elő. Gondolkodom.

Rég elfelejtett izmok húzódnak össze, és lökik el újra és újra kitartóan a föld felé kapaszkodó súlyt. Hosszú évek pakolták oda alattomban. Mint egy kipárnázott kaloda. Hiába tűnik kényelmesnek. Ugyanúgy szorít és nem ereszt. Akár a kérdés: Miért nem jut eszembe semmi?

Tartjuk a tempót. A lábunk rég elhagyta már az aszfaltot. Az ázott föld néha megviccel. Mint egy vásott kölyök, ha nem figyelsz megbillent, és a sarkunk nyomán ott marad sunyi vigyora. De szeretem ezt a részét az útnak, a buja zöldjével, a nyugalmával, a madár kórus megszámlálhatatlan szólamával, a fák néma társaságával. Néha súgnak, ha kérdezek. De ma ők sem segítenek.

Egymásnak dőlve bámulunk le a falura. Amíg én szusszanok egyet, addig ő friss lombruhájával dicsekszik. A tavasz öltöztette, hosszan, hónapok alatt. Most karcsún, kihívóan hajol az út fölé. Napról napra csinosabb. Kis barátnőm kamasz még, de törött ágai jelzik, nem volt felhőtlen gyermekkora. És csak remélem, egyszer szép nagy diófa válik belőle. Talán. Talán, ha nem lesz útjában senkinek.

Lefelé könnyebb jönni, ötlet mégsem születik. Sokféle gondolat kunkorodik odabent. Keresik az utat, kergetik egymást, egyik-másik kipattan, bukfencezik egyet, majd elgurul. Némelyek összegabalyodva várják, hogy majd csak felgombolyítom őket, és egyszer talán minden a helyére kerül.

Igen, egyszer talán tényleg összeáll a rendszer. Helye lesz benne a munkának, írásnak, sétának, beszélgetésnek, barátoknak és probléma megoldásnak, mozgásnak és pihenésnek, jónak és rossznak, sikernek és botlásoknak, és… és akkor majd hátradőlhetünk. Hogy oké. Megcsináltuk. Működik. Minden fogaskerék a helyén, minden alkatrész tökéletes, nincs más dolgunk, mint hogy megolajozzuk itt-ott néhanap. Hmm…

Heteik napja rójuk az utunkat így hármasban reggelente. Hetedik nap került a naptáramba a zöld pipa, jelezve, hogy megcsináltam. Dombra föl, dombról le, körbe a hegy alatt, vissza az utcára. Minden lépéssel, minden egyes nappal „ötegészháromtized” kilométerrel közelebb kerülve a magam kis rendszeréhez. Ez talán olyan fél fogaskeréknyi lehet az egészben. De jólesik reggel nyolckor azzal indítani a napot, hogy valamit aznap már teljesítettem. Inspirál, előre visz, még ha a várt ötletek nem is születnek meg mindig.

Nyár van. Igen, már megint. Június. A legfurább nyár kezdete, a legfurább tavasz után amit megéltem, a legkiszámíthatatlanabb, legkuszább évben. Ebben a nagy összevisszaságban és széjjelségben talán még nagyobb szükségünk van megtalálni a magunk rendszerét, újra építeni a magunk kis biztonságát. Máshogy, mint megszoktuk, ez már biztos, csak így fog menni. Sokáig keresgettem és keresgetem is még ez után is a magam fogaskerekeit. Van, mi sosem volt, most kell beszerezni, van, mi elgurult, van, mi ott hever az összekeveredett kupac alján. Azt hiszem, ezért nem megy az írás sem. Vagy… akkor most megírtam?

Hosszú vajúdás volt a mai, de megérte. Nem feltétlenül azért, mert tökéletes megoldás született. Nem azért, mert életem legjobb írása állt össze. És ki tudja elolvassa-e valaki egyáltalán? De ha el is olvassa, talál-e benne bármi fontosat, érdekeset, szórakoztatót, elgondolkodtatót, amiért írni szokás, hanem mert egy fél fogaskeréknyit sikerült beillesztenem megint abba a bizonyos gépezetbe, amit megterveztem. Írni akartam, és hát megcsináltam. És ez is jelent most legalább akkora örömet, mint a mai „ötegészháromtized” kilométer.

A * jelölt mezők kitöltése kötelező!