Hívjon
+36-30/867 4752

Amikor összezavarodik a GPS...

Nagy Bernadett | 2020-04-06 10:08:38 | Általános | hozzászólások (0 db)

Álltatok már valaha valahol egy nagyváros közepén, nulla helyismerettel, nyelvtudás nélkül, egy megkergült majd bedurcizott GPS-sel, teljesen tanácstalanul, miközben rátok esteledett, és mielőtt azon tűnődhettetek volna hogyan juttok haza, még meg kellett találni a tűt a szénakazalban, akarom mondani a saját gyereket egy vasútállomáson? Mert hogy végül is azért vágtál bele az egész „kalandba”? Nekem volt egy ilyen sztorim. Mondhatni vicces, már így utólag persze. Elmesélem, de előbb arról írnék miért is jutott eszembe ez a kis történet.

Idén január elsején, amikor elképzeltem az előttem álló évet, legvadabb álmomban sem gondoltam volna, hogy március végére úgy fogom érezni magam, mint amikor ott bolyongtam Bécs autópályáin, teljesen elveszítve a fonalat merre van az arra. Megjegyzem, eleve nem volt róla fogalmam, de bíztam a kütyükben. Tudjátok, ott és akkor nem éreztem humorosnak a szitut, de pontosan tudtam, hogy ha egyszer hazajutunk, sokat fogunk rajta röhögni. És ez megnyugtató volt. Az érzés, hogy a helyzet valamilyen módon meg fog oldódni, még ha nem is láttam a módját adott pillanatban. Hiszen elég valószínűtlen lett volna egy életre elveszni egy városban. Ugye? Most valamiért hasonlóan érzek.

Januárban nagy hurrá-hajrá lendülettel és sok színes elképzeléssel indultam neki az évnek. Azt terveztem ez a Mosolyonc Műhely dobbantós éve lesz. Belekezdtem egy új mosolyonc csapat elkészítésébe, hogy amint itt a tavasz, válogatott rendezvényeken vehessek részt, eljutva kicsit komolyabb helyekre is, egyéb terveimről nem is beszélve. Februárban aztán egyre aggasztóbb hírek jöttek, de a tervek attól még éltek, és változatlanul készültem a Húsvét előtti indulásra. Aztán először a Csoki vásárt fújták le. És szinte minden egyes nappal későbbre tolódtak határidők, komolyodott a fenyegetés és váltak bizonytalanná a már leszervezett programok. Többször terveztem újra ebben az egy hónapban és nagyobbat változott a világ és a világom, mint máskor egy év alatt. Lemondtam a húsvéti készülődést, a helyi rendezvényt, aztán jöttek az emailek sorban, sajnáljuk… elmarad… elhalasztjuk… majd jövőre… talán. Az utolsó már egy júliusra tervezett rendezvény volt. Akkor elgondolkodtam. És eszembe jutott az a bécsi furikázás.

A gyerekem éppen a világjáró korszakát élte, és valami elrontott vagy elfelejtett jegyrendelés meg az idő szűke miatt csak Bécsig tudott jönni vonattal. Ugye eljössz értem? - szólt a kérdés. Éééén? Oda? Na de anya ugye nem hagyja sz@rban a gyereket, gyorsan, még számítógépen megvizsgáltam, hogy is lehet eljutni a nevezett pályaudvarig (naná hogy a város túlsó végén van) autót teletankoltuk, és hogy mégse egyedül vesszek el a nagyvilágban, ha ugye mégis, anyu velem jött. Időben indultunk, szépen haladtunk, ám a telefon hogy, hogy nem, a határ átlépése után nem sokkal, nem volt hajlandó tovább navigálni. Na, sebaj, talán észhez tér, a várost nem lesz nehéz megtalálni, elvégre táblák is vannak a világon. Nagyon ügyesen meg is érkeztünk a nevezett nagyvároshoz. Bő egy óránk volt még a vonat érkezéséig, gondoltuk naivan az elég is lesz, hogy odataláljunk. A főbb irányok megvoltak fejben. Hja… valóban. Ám egy autópályán repesztve nem kis fogalomban, nem sok ideje van az ember lányának hosszas töprengésekre, miszerint akkor ez a lejáró az a lejáró-e, ha meg már lekanyarodtál hiába tudod, hogy nem, nem ez volt, ha csak nem akciófilmekből tanultál vezetni, roppant kis esélyed van a megfordulásra. No, ebben a kritikus helyzetben történt, hogy a határ átlépése óta kussoló Rozi egyszer csak felébredt, és bőszen navigálni kezdett. Ugyan elég gyanús helyeken jártunk már, de hittem a piszoknak. Nem kellett volna. Bécs külvárosának valamilyen ipartelepén közölte, hogy megérkeztünk, majd elhallgatott és többet nem volt hajlandó szóba állni velünk.
A következő három óra minden történését most nem részletezném. Mondhatni, alaposan körbejártuk a várost. A gyerek is megkerült, bár ő velünk ellentétben  mindvégig tudta hogy hol van… A tanulságai miatt jutott eszembe ez a történet, azokkal kapcsolódik a mai helyzethez. Hozhatja úgy az élet, hogy néha bele kell ugrani az ismeretlenbe, ami kívülről kicsit talán ijesztő, de ha már benne vagy, és át merted lépni a korlátaidat, jól is elsülhet. Ráadásul (és ez szintén saját tapasztalat) sokszor a kényszerhelyzetek hozzák a legjobb ötleteket. Ebben az esetben miután állandóan csak távolodtunk a céltól és többször kellett megfordulni, otthagytam az autópályát, sokadszorra megnéztem hol vagyunk, mert azt ugye a telefon saját magáról tudta, és innen jött a megmentő ötlet, anyu nézte hogyan halad a pötty a térképen, így nagyjából be tudtuk lőni merre az arra. Nagy élmény volt mikor először megtaláltuk az utcát és a síneket. Igaz, utána jött még egy utolsó csavar. Ha valami gáz van, nincs helye a pániknak. Ha az ember nem is látja rögtön a megoldást, ott van az, csak meg kell keresni. Időnként meg egyenesen álcázza magát. Voltak pillanatok, amikor totál kilátástalannak tűnt az egész. És most is vannak pillanatok, amikor nehéz eldönteni merre van az előre. Mire készüljünk, merre lépjünk, mit tervezzünk, mit engedjünk el, hogyan tudjuk vállalkozásként túlélni, és merre kell kanyarodnunk az előre eltervezett útról. De sokáig nem lehet egy helyben toporogni. És ki tudja? Talán éppen az a kanyar visz majd egy új, még ki nem próbált útra, ahol megtalálhatjuk a magunk megoldásait. Az élethez pedig kell egy kis hit, meg némi szerencse is. A bécsi történetünkben az utolsó csavar, amit említettem, hogy mikor már tényleg szinte szó szerint sínen voltunk, elvétettünk egy sávváltást, és lekanyarodtunk az útról. ( Soksávos széles utca alul- és felüljárókkal. ) Azonnal félreálltam egy benzinkútnál, de nem volt visszaút, egyirányú utcába kerültünk. Na, akkor döntöttünk úgy, hogy a fiam jön oda taxival, már nem volt messze. És tudjátok hova sikerült bekanyarodni így, tök véletlenül? Arra az útra, ami nyíl egyenesen vitt ki a városból, hazafelé. Egyenesen az autópályára.

A múlt héten sokat agyaltam. Volt néhány nehezebb napom. Írni sem volt kedvem. Ha észrevettétek, a blog is elmaradt. El kellett fogadnom, hogy az eredeti elképzeléseimnek erről az évről, befellegzett. Új célok, új tervek kellenek, igen, már megint, lehetőleg olyanok, amiket nem kell két hét múlva újra átírni, és talán új módszerek is, meg más témák, mert most csak az maradhat fent a víz tetején, aki addig kalimpál, amíg meg nem tanul úszni az árral, bátrabbak meg azzal szemben is akár. Csak teljesen leállni nem szabad, mert akkor vége. Elsüllyedsz. Már valami dereng. Dolgozni fogok rajta. Hétvégén aztán gatyába ráztam a műhelyem meg a lelkivilágom, a tavaszi kollekcióm elkészült darabjait kicsit szomorúan, de bedobozoltam, nem most van itt az ő idejük. Holnap pedig újra kezdem egy új csapattal. Mire eljön az ő premierjüknek az ideje, addigra pedig már remélhetően a hátunk mögött tudjuk ezt a nyavalyás járványt. Mert egyszer ez is majd csak egy régi történet lesz, sírós, nevetős, a maga szomorúságaival, de pozitív tanulságaival is egyben.

 

A * jelölt mezők kitöltése kötelező!